Szász Hargita - figyelo.ro

Pakolicz István Gyökér című versét mindig is sokat olvasgattam. A szeretet talán a legalapvetőbb emberi érzés, mégis olyan nehéz megragadni a lényegét, olyan nehéz megfogalmazni, mi is az...

Nehéz, mert mindenkinek más és más. Benne van a szívünk tájékán érzett melegség, a ragaszkodás, a rajongás, tettek, szavak, mosolyok, tekintetek... Mindannyiunknak mást jelent, másképp éljük meg, másképp fejezzük ki. Viszont mindannyiunk életében jelen van valamilyen formában. Már azelőtt szeretnek, hogy megszületünk. Szeret Isten, szeretnek a szüleink. Aztán szeretünk mi is. Mindenki a maga módján. Önzően, önzetlenül... feltételekkel, feltételek nélkül. Néha elvárunk valamit cserébe, máskor meg nem... Változó. 

Kiskorunkban – legalábbis ideális esetben – tökéletes biztonságban érezzük magunkat, tudjuk, hogy szeretnek, nincsenek kérdéseink. Olyankor még mi is bátran kimutatjuk, ha valakit szeretünk, legyen az családtag, barát, ismerős. Aztán ahogy telnek az évek, rájövünk, előfordul, hogy az emberek, még ha nem is szándékosan, de sokszor bántanak, és lassan falakat húzunk magunk köré. Megtanulunk elzárkózni, cinikusak lenni, nem kimutatni azt, ha valaki fontos nekünk. Önvédelem... És sajnos olyan könnyen megszokjuk ezt az állapotot. Ahogyan az évek telnek, egyre ritkábban szeretünk önfeledten, feltételek, elvárások nélkül. Elfelejtjük azt, hogy a szeretet érzése maga egy ajándék. Elfelejtjük azt, hogy a szeretetért nem kell semmi cserébe. Elfelejtjük azt, hogy az őszinte, önfeledt, feltétlen, csillogó tekintetű szeretet vissza tud vinni minket a gyermeki boldogság állapotába. Azt hisszük, hogy a szeretet egy eszköz valamihez. Pedig nem az. Nem valami, ami által elérünk ezt vagy azt. Viszont a legjobb, a legszebb érzés. Attól vagyunk emberek, ha szeretünk, feltételek és elvárások nélkül. 

Én is csalódtam. Engem is bántottak. Szülők, családtagok, barátok, szerelmek. Cinikus voltam, elzárkóztam. Szerettem, de icipicit mindig megtartottam magamból. Sosem nyíltam teljesen meg. Mindig féltem. Addig, amíg négy hónappal ezelőtt meg nem ismertem egy rendkívüli embert, aki a puszta kedvességével, barátságával, odafigyelésével rádöbbentett valamire. Rádöbbentett arra, hogy az emberi kapcsolatokban nem szabad a félmegoldásokat választani. Hogy a feltételek nélküli, elvárások mentes őszinte szeretet az egyetlen lehetséges mód. Csak akkor élünk, ha szeretünk. És csak akkor szeretünk, ha ezért nem várunk semmit cserébe. Ha így szeretünk túl tudunk lépni az alapvető emberi önzésünkön, túl tudunk lépni a félelmeinken is. Márpedig igazán élni csak így lehet... Lehet, hogy ez a fent említett kedves barátom nem lesz mindig a barátom, de olyan életleckét tanított nekem, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Életre keltett. És rádöbbentett, hogy mennyire igazat mond Szent Pál apostol a Korintusiaknak írt első levelében: ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom...

Szeretet...

Szeretet 
Szeretet 
Zúzmara csipkézte 
leveled 
  
Szeretet 
Szeretet 
Jégeső cifrázta 
friss virágkelyhedet 
  
Szeretet 
Szeretet 
Félérett gyümölcsöd 
letépték 
a  felnőtt-gyerekek 
  
Szeretet 
Szeretet 
Talán még megmaradt 
sértetlen megmaradt 
szívünkből kihajtó 
újra is 
azért is kihajtó 
elpusztíthatatlan 
gyökered 
Szeretet 
Szeretet